-         Szia öcskös. Ugye nem azért jöttél, hogy tőled is megkapjam a mai adagom, mert akkor máris megköszönöm a látogatásod.

-         Nem Tom. Csak látni akartam a bátyám, hogy viseli a mai napot. Gondolom voltál Davidnél.

-         Igen. Mondta, hogy utazunk el. Hogy pontosan mikor, azt nem közölte és azt sem, hogy hová, csak annyi, hogy Ázsia. Ez mondd neked valamit?

-         Velünk már beszélt és mondta, hogy lesz pár fellépésünk a föld azon részén. Taiwan-ba megyünk.

-         Tehát Taiwan. Mikor?

-         Két nap múlva. Ezeket veled nem közölte?

-         Nem… valami miatt mintha elfelejtette volna. – ironizált.

-         Sandy?

-         Igen köze van hozzá. – bólintott maga elé meredve.

-         Úgy értem, hol van most?

-         Fent a szobájában, vagy lent a konyhában, őszintén most nem néztem, mit csinál. Úgy érzem ma már nem tud semmivel sem felbosszantani. Meddig is leszünk a keleti civilizáció részei?

-         Olyan 1-2 hét. Nem annyira sokat mondott David.

-         1-2 hét??? De hát az sok! Legalábbis olyan messze, olyan nagy nyomással a vállamon Sandyvel! És én addig mit csinálok ezzel a majommal?? – nagy szemek, emelt hangszín, szinte a magas C-t ütötte. Ekkor valamit érzett Tom a hátánál, előbb, hogy valami hozzáér, majd szétesik rajta. Hát nem éppen egy váza volt, vagy valami törékeny. Hátranézett. Sandy dobott a hátának egy paradicsomot. Eléggé elsötétült a gitáros arca, amint felfogta, hogy a kedvenc kék ingjét érte a kár.

-         Én jobban vigyáznék a számra. – veregette meg testvére vállát a fiatalabbik iker.

-         Én már eldöntöttem mi lesz… - néz szúrósan még mindig a lányára - és nem érdekel David, hogy fog ugrálni! – és egyre biztosabb lett a döntésében, ahogy látta Sandy mérges nézése mögött a rejtett félelmet.

Pillanatok alatt ment fel az emeletre bosszúsan és mosta ki az ingjét, remélve, hogy az még használható lesz. Nem foglalkoztatta, hogy két kíváncsi és döbbent fej várja lent. Ő fent nyugodtan, azaz… na jó ne szépítsük kissé dühösen átöltözött. Fehér felső és felé egy piros kockás ing. Alulra farmer, piros Reebok cipő és fejre fehér satyi. Még egy fél fejét eltakaró hatalmas napszemüveget is vett fel. Elkészült és már illatozott, úgy ment le.

-         Tom, mire készülsz? – állt fel a kanapéról öccse. Csend volt, mikor Tom leért. De abban korántsem biztos, hogy Sandy és Bill nem e beszélték ki őt, míg fent volt.

-         Megyek egy kicsit beszélgetni. – válaszolta, majd a lányához fordult. – Akarsz e jönni Ázsiába?

-         Még sose jártam ott…

-         Nem ezt kérdeztem…

-         Igen.

-         Jó, akkor Bill… innentől a gondjaidra bízom őt, most megyek. – mielőtt bármit is mondhatott volna a fiatalabbik, vagy a legkisebbik, már ki is lépett az ajtón és nagy léptekkel vette célba a kocsiját.

-         Bill bácsi… apu most nagyon haragszik rám? – kérdezte lehorgasztott fejjel.

-         A bácsizást nem szeretem, maradjunk a Billnél. Amúgy meg, apudnak nem a mai napja a legjobb. Viszont azt a paradicsomot megérdemelte – mosolyog vigasztalóan a lányra.

-         Most hova ment? – néz fel az idősebbre.

-         Azt nem tudom. Utána mennék, de nem hagylak itt és szerintem csak olaj lenne a tűzre, ha ráadásul még észre is venne minket. Hagyjuk, hogy lenyugodjon és várjuk mi sül ki ebből.