31. rész
Amint kitörő örömmel - ami sajnos visszafojtva is majd megfojtotta Diát, Tom karjai által – fogadta a győzedelmét Tom, kissé csillapítva magát hazament. Nagy boldogan csörtetett be a házba, hogy magára vonja a két bent lévő figyelmét.
- Hát te? Későbbre vártunk. Mi ez a nagy öröm? – pislogott rá Bill.
- Sikerült! – nagy vigyor telepedett az idősebb, enyhén borostás arcára.
- Te meg… - ki se mondta a kislány előtt.
- Bill… én annak csak jobban örülnék, de egyelőre örülök, hogy elértem, hogy Sandy eljöhessen velünk.
- Éljen! – ugrált boldogan a kislány, majd apja nézésétől inkább visszaült. Azt a paradicsomos dolgot, még meg se beszélték. De kell azt?
- Egy feltétellel… - egészítette ki mondanivalóját az idősebbik.
- Na erre kíváncsi leszek. – nézett rá várakozóan öccse.
- Velünk jön Dia is. – jelentette ki.
- Mi? De azt hittem szülő nélkül utazhatok végre! Tudod milyen jó, ha kevesebb a felügyelet? – morcosodik a lány.
- Szülő nélkül? - húzta fel a szemöldökét Tom.
- Hát anya nélkül.
- Én meg az apád vagyok, ha jól tudom, és a szülőkbe én is beletartozom, de javíts ki, ha tévednék. – kicsit felbosszantotta ez a kijelentés.
- Nálad nincs annyi szabály.
- Ne félj, ezen változtatunk.
- Ne haragudj. – hajtotta le a fejét a kicsi.
- Ilyet is ritkán hallani tőled. – jegyzi meg.
- Hogyan akarod ezt beadagolni Davidnek? – nézett fel rá Bill, mivel ült, Tom meg még mindig állt… khm a nappaliban.
- Gondoltam egy teával, mellé egy kis desszert nyugtatóval.
- Jó menü, de én nem akarok ott lenni, mikor tálalod.
- Pedig reménykedtem a támogatásodban – jegyezte meg epésen.
- Lelkiekben mindig veled vagyok, ugye tudod?
- Most hogy mondod…
- Na jó, én most megyek. Ti pedig ne legyetek rosszak – köszönt el és távozott is. Jobb hamar eltűnni onnan, ahol nagy valószínűséggel kisebb tájfun halad majd végig.
A házban maradtak közül az idősebb várakozóan nézett a lányra, mintha csak azt várná, hogy az szólaljon meg. Nem sokat várt, csak annyit, hogy megköszönje, hogy elintézte a lánynak az utat és bocsánatot kérjen a paradicsomért.
Másik szemszögből Sandy is várakozóan nézett apjára, egyrészt, hogy kérjen bocsánatot, amiért olyat mondott, amire kiérdemelte a paradicsomot, hogy aztán esetleg bocsánatot kérhessen megint, egy iménti elszólásáért és megköszönje az utazást. Ez a helyzet oda vezetett, hogy a két egyén farkasszemet nézett egymással. Egyik se lépett. Mind a kettő kitartóan szúrta tekintetével a másikét. Ennél jobbat még a filmekben sem látni.
Körülbelül öt percen keresztül bírták állni a csendet.
- Nem mondasz semmit? – vonta fel a szemöldökét Tom, hátha lánya eszébe juttatja a dolgokat.
- Nem. Mit kéne? – pislogott ártatlan szemekkel.
- Mondjuk egy bocsánat a paradicsom miatt…
- A paradicsom egészséges!
- Ha megesszük, nem akkor, ha megdobsz vele!
- Te nem kaptad el…
- Ne pimaszkodj velem!
- Én ugyan nem…
- Megint kezdesz rossz lenni, pedig néha azt gondoltam már, hogy benőtt a fejed lágya.
Erre megint csak csönd állt be. Süvített köztük a jelen esetben fent álló nem szimpatizálás.
- De köszönöm, hogy anyával beszéltél. Most jóban vagytok? – szép szemek a lánytól, mintha egy pillanat alatt elszállt volna minden haragja és persze, mintha semmi sem történt volna.
- Úgy vagyunk egymással, mint eddig is. – nézett zavartan a lányára. Sose fog kiigazodni rajta.
- Én mindig is egy igazi családot akartam, hogy anyukám és apukám együtt legyen. – vágott szomorú arcot.
- Ne kezdj el kérlek önsajnálatot adni. Sajnálom, hogy ez a helyzet, de én nem tehetek róla. – mondta a szokásos szöveget, habár ide ez pont nem illett.
- Hanem én tehetek róla? – nézett fel szomorúan apjára.
- Hát… nem igazán… - nem akart semmit mondani. Az hogy szétmentek az anyjával az egy dolog, a helyzetüket pedig rontotta, mikor megtudta, csak akkor még nem hitte el, hogy gyereke lesz.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
