A bizonytalan válasz, amelyet Tom mondott, Sandy-t mélyen érintette. Vészesen azon kattogott az agya hírtelenjében, hogy a szülei együttlétének ő az akadálya. Az apja boldogságának is. Ő csak egy nyűg mindenki púpján. Még ha nincs is így, ő mégis így érzi.

-         Én azért szeretlek apa. – mondta, majd felállt és felbattyogott a lépcsőn, egyenesen a szobájába.

-         Én nem úgy értettem. Ne haragudj. Kérlek. Én is, hiszen a lányom vagy, csak ezt nem tudtam másképpen mondani. – de erre már lánya nem válaszolt. Most megint ő jött ki rosszul az egészből, holott azt akarta, hogy rendre tanítsa a lányát. Most pedig azon kapja magát, hogy ő a rossz megint. Az út előtt van még egy teljes szabadnapjuk, tehát az alatt kibékítheti lányát. Miközben ennek fordítva kellene történnie.

Tom agya vészesen kattogott mindenen. Szó szerint mindenen. Olyan sok minden futott át a szemei előtt, hogy saját magát alig tudta követni. Beállt a zuhany alá és hideg vízzel próbálta kiszűrni a kevésbé fontos gondolatokat. Sikerült is és csak egy maradt… a lánya. Ha összekapnak a lányával, mindig végigfut a gondolatain, hogy pár napja mennyire utálta őt, most meg hol tart. De már többször megbántották egymást és béke lett a vége. Akkor ennek is úgy kell lennie. Nehéz az apaság, vagy csak Tom nem bír megbirkózni vele?

Reggel a nap sugarai szinte szétégették a férfi bőrét. Nagy gondolkodásában nem húzta be a sötétítőt. Hiába volt hullafáradt, az álmosságot lassan kiverte a szeméből a kintről érkező hatalmas fény. Csak ekkor eszmélt fel Tom, hogy mi is a valóság. Nem csicsergő madarak és ő nem is egy fa alatt ül, mélyeket szippantva a friss levegőből egy tavaszi kellemes napon, hanem kegyetlenül ősz van és a nap is csak nyújtózkodni próbál, meleget már kevésbé ad. A helyzet korántsem kellemes, hanem hasogató, és nem a madarak csicseregnek, hanem a huligánok az utcán, akik nem tudják ilyenkor hol a helyük. Mindezek ellenére Tomot nem ez foglalkoztatta, hanem egy személy. Halkan, mégis gyorsan elvégezte reggeli teendőit a fürdőszobában, majd felöltözve kijött onnan és az ajtónál hallgatózott. Gyerekes nem? Nem hallott pisszenést sem, ezért bátorkodott lemenni a konyhába. Mindenre fel volt készülve. Arra is, hogy ég a ház, de arra hogy a lánya csöndben üldögél a széken és előtte csak egy üres és ráadásul tiszta tányér van… nem arra nem készült fel, pedig eléggé hétköznapi esemény nemde?

-         Reggelt neked is. Már megreggeliztél? – állt meg mellette és felváltva nézte a hófehéren csillogó tányért és a lányát, aki meredt a tányérba.

-         Reggelt. – mondta a fiatalabbik, majd apjára felnézett kislányos szemekkel. – éhes vagyok. – ez a kijelentés Tomot úgy érte, akár egy villámcsapás. Most akkor minden rendben? Elfelejtve a tegnapi dolog? Őszintén, most arra várt hogy a lánya rákérdez, hogy haragszik e az apja vagy esetleg ő maga áll úgy hozzá hogy örök harag. Aztán a másik döbbenet érte az idősebbet. Sandy ki tudja, mióta van ébren és csak rá várt a reggelivel? Nem tudta, hogy ennek örüljön vagy sem.

-         Nem ettél még? – pislog rá.

-         Nem. Megvártalak téged.

-         Milyen kedves vagy. Na jó mit kérsz reggelire paradicsomon kívül?

-         Nem hiszem el, hogy megutáltattam veled a paradicsomot, pedig az egészséges – mosolyog a lány, miközben apja hátat fordított neki. De a lány mosolya inkább hasonlított vigyorra.

-         Csak az nem, hogy dobálózol vele. – nyitogatta a szekrényeket.

-         Csak egyet dobtam neked és azt is megérdemelted!

-         Akkor ez a téma le van zárva nemde? Te dobtad én meg megérdemeltem. – próbálta lezárni a dolgot Tom.

-         Igen megérdemelted. – egyenesedett ki büszkén a széken a lány.

-         Na nehogy elbízd magad! – fordult hátra a gabonapehellyel a kezében. – nem úgy érdemeltem meg, ahogy te gondolod!

-         Hogy máshogy lehet? – vigyorog a képébe a lány. Apja ekkor tette elé a gabonapelyhes dobozt, majd nagy sóhajjal leült Sandy mellé, kezét az asztalra tette és a fejét ráfektette.

-         Nagyon nem hiányzik, hogy lefárassz Sandy, holnap hosszú utunk lesz… - szinte könyörgött. Zörgés hallatszódott. Sandy kiöntött magának egy kis kaját. Látta apján, hogy kissé fáradt, de egyáltalán nem zavarta, sőt! Evést imitálva zörgött, miközben apja fonatait vette a kezébe. Mindig csak egyet. És a kör alakú „gabonaköröket” rájuk húzta. Mindegyikre legalább hármat. Aztán állt fel és hozott magának tejet és kezdett el ténylegesen enni.

-         Amúgy apa most mit csinálsz? – kérdett két harapás között apjára.

-         Aminek látszik. – motyogja az asztalról. – éppen készítem fel magam rád.

-         Kemény meló lehet. – csámcsog, mire apja felnézett rá.

-         Az. – jelentette ki és inkább ment ajtót nyitni. Már a csengőszó, ami fél perce folyamatosan szól, kezdte bántani a fülét.

-         Csá haver – üdvözölte Georg a neki ajtót nyitót.

-         Neked is hello – engedte be haverját.

-         Úgy látom nem vagy épp a toppon. – jegyezte meg – látom Sandy máris elbánt veled – nevet.

-         Mit csinált? – máris a ruháján keresgélte, hogy mit nyomhatott el rajta.

-         A hajad Tom… kidíszítette. – nevet – de jól áll.

-         Mit csinált? – már szinte visította és a tükör elé szaladt. – Sandy!! – kiáltotta el magát.

-         Én is apa én is – hallatszódott a lány kuncogása a konyhából.

-         Na remek szóval felébredtél haver. Jó voltál csajos! – nézett be a konyhába.

-         Köszi Georg bácsi – megy ki hozzá nagy mosollyal.

-         Ti csak ne szegüljetek ellenem és ne dicsérgesd a lányom hülyeségeit!

-         Mivel nem az én lányom, ezért nem én szúrtam el a nevelését. Nem én miattam sikerült ilyen hülyére. – nevet a basszeros, mire éles fájdalmat érzett az ágyékában. Tomból pedig csak ekkor tört ki az igazán jóízű nevetés.

-         Nincs elszúrva a nevelésem, és nem vagyok hülye! Különben is a hülye csúnya szó! – regélte az oktatását a lány, a tökét szorongató, görnyedt Georgnak.

-         Na haver, ez Sandy mogyorómorzsoló akciója – nevet haverján.

-         Áúúú! Azt hittem már megszelídítetted! – nyöszörög a fájdalomtól és a fogait is összeszorította.

-         Csak nevelem.

-         Ellenem?

-         Nem. Láttad, hogy az előbb is milyen jó kedvvel ment oda hozzád.

-         Igen láttam… és érzem is…

Az történtek után sejthető volt, hogy Georg elhagyja a házat, nehogy további mogyorómorzsolás áldozati fele legyen. Sietősen távozott és mint ezen a napon mindenki más, ő is összepakolt a másnapi útra.