Aznap még elmentek vásárolni szükségesebb dolgokat. Az öltözésnél, már nem kellett segíteni Sandynek, legalábbis annyira… viszonylag normálisan fel tudott magától is öltözni. A közeli bevásárlóközpontba mentek. Nem kevés vásárló volt arra, így Tom nem egy testőrrel látogatta meg ezt a helyet. Bárhova, ahova bementek, előbb ki kellett üríteni a látogatóktól a boltot, majd így magukénak tudhatták a helyet, arra a pár percre, míg bekukkantottak, vagy vásároltak. Már jópár helyen megszedték magukat, az őket követő testőrök pedig cipelték a cuccok nagy részét.

-         A kirakatokban undorító, hogy ki van írva mekkora leértékelések vannak. Ennyire nem megy az üzlet. Szinte ordít a felirat az üvegről. Tiszta hülyeség az egész… meg aki ilyenbe vásárol, mert bedől neki… - nézte a hatalmas feliratokat, többségében számokat az üzletek üvegein, Tom.

-         De apa... te is ilyenbe vásároltál. Tehát te is az vagy. – szűrte le nagy okosan a lánya.

-         Nekem ilyet nem mondhatsz! Amíg nevellek, és eltartalak tisztelned kell!

-         Bocs hogy létezem…

-         Semmi baj... majd törlesztesz. – jelentette ki és mentek tovább. Sandy némán, mégis szép szemeivel szúrón pillantott apjára, aki direkt nem nézett rá, mintha tudná, hogy ez a helyzet.

Szokatlan módon nem nagyon szóltak egymáshoz az áruházban, de talán jobban is tették, mivel felrobbantották volna egymást. Az pedig nem hiányzik nekik és persze egy címlap sem. Így okosan, csendben, normális ember módjára folytatták útjukat. Kellett is még az a két ember melléjük. Így cipelték haza a cuccokat, majd összepakoltak. 
 

-         Na minden megvan? – lépett be lányához Tom.

-         Igen minden. – bólint a lány.

-         Akkor azt hiszem leellenőrzöm, mielőtt baj lenne belőle.

-         Nem bízol bennem… - szűrte le a lánya.

-         Eltaláltad. – már nézte is a bőröndöt az apja, amiben benne volt a párna, meg a játékai a lánynak. – nem így kell bepakolni! Ezekkel nem kezdesz semmit!

-         Dehogynem! A babák azért mert kell nekem társaság akkorra, mikor ti anyuval veszekedtek, a párna meg hogy ne halljam…

-         Miért veszekednénk?

-         A szülők azt szoktak nem?

-         Nem tudom, miért gondolod így…

-         Hát ezért vagytok külön, nem?

-         Ez bonyolult…

-         Mintha mondtam volna már, hogy ezt nem szeretem. – szemet szűkítve nézett apjára.

Tom nem válaszolt inkább már erre, és bepakolt lányának. Nem igazán szokta még meg, hogy így gondoskodik egy gyerekről. Hiába van már jó pár napja ott nála a lánya, még teljesen nem tudta megszokni a felelősséget, habár érezni már érzi.

Másnap korán keltek, hogy ne késsenek a megbeszélt időponttal. Épphogy csak összeszedte Sandyt, már be is ültette az érkező elsötétített ablakú szintén fekete kocsiba. Az utolsó csomagot pakolta be, mikor látta, hogy az egyik bőröndön egy plüssnyúl van. Megfogta és beszállt a kocsiba Sandy mellé, majd odaadta neki a plüss állatkát.

-         Apa! Dehát ő direkt volt ott. Oda ültettem!

-         Én meg direkt hoztam be. Nem tudom, hogy kerül egy ilyen hozzád. Honnan van?

-         Te vetted. – jelentette ki egyszerűen a lány.

-         Én? Mikor? – húzta fel a szemöldökét.

-         Tegnap, mikor vásároltunk. Betettem a kosárba. – ártatlan aranyos szemek.

-         Értem már miért lett a számoltnál 5 euróval könnyebb a péztárcám...

-         Mert nagyon számolod mennyi van benne… - húzta fel egyik szemöldökét Georg.

-         Mostmár fogom. – jelentette ki a fonatos.

-         Jó tanulság. – vigyorodott el ikre is.

Út közben Dia is csatlakozott hozzájuk, majd így együtt mentek ki a reptérre, ahol magánrepülő várta őket, felszálláshoz készen. A srácok nem siettek. Ellenben Sandy nagy élvezettel rohant a repülő felé, csak sajnos nem jó irányba.

-         Nem tudod kezelni a saját lányod. – jegyezte meg Dia

-         Dehogy nem! Nem én futok, hanem ő.

-         Igen? És engeded, hogy ilyen messze menjen tőlünk, és ami a legjobb, hogy nem is jó irányba? – szinte úgy hangzott az egész, mintha apaság terén próbára akarná tenni Tomot.

-         Uhh, basszus tényleg. – nézett nagyokat és lánya után eredt.

-         Figyelmetlen. – csóválta a fejét a nő.

-         Annyira nem. A melleidet jól megnézte magának. – mosolygott Gustav.

-         Sose változik. – nézett egy nagy sóhaj kíséretében a lánya és az utána futó apja után. Megmosolyogta, ahogy mindketten egyszerre szedik a lábukat. – és erős – tette hozzá szélesebb mosolyra húzva a száját és elemezve lánya apjának izmait, amit még ilyen távlatból is jól lehetett látni. Ugyanis Tom most nem viselt inget csak egy férfitrikót.

Tom, mikor beérte Sandy-t, felkapta a karjaiba és úgy fordult vele vissza. Sandynek kifejezetten tetszett, hogy az apja cipeli. Sokszor játszotta el pár lépésen belül a lányt, aki elájul apja karjaiban.

-         Ne szórakozz Sandy!

-         Nem szórakozok. – vigyorog. – a rajongóid is így fognak ájuldozni nemde?

-         Bizonyára, de elengedlek, ha te nem fejezed be.

-         De az fájni fog.

-         Nembaj. Legalább megérzed a szeretetem.

-         Ahogy anya is mikor „elengedted”.

-         Hogy nem tudsz leszállni a témáról! Ki tudsz akasztani nagyon!

-         Akkor profi vagyok a szakmámban. – büszke fej.

-         Szóval zuhanni akarsz… - értette arra, hogy mindjárt ledobja.

-         Nem. – mondta és amint odaértek, gyorsan megölelte az apját, szorosan a nyakánál. Tom nem kicsit meglepődött rajta, de amint látta, hogy Dia értékeli a gesztust, hogy a lánya ragaszkodik az apjához, azonnal elmosolyodott és apásan megpaskolta a kislány hátát.

Dia először látta így a családját. Igen a családját. Édesnek találta és megindítónak lánya ragaszkodását, még akkor is, ha direkt időzített így. Az viszont biztos, hogy idegeneket, vagy utált személyeket nem igen ölelget a lánya.