Ha nem úgy mennek a dolgok…

Éppen csak csepereg az eső. Mégis elég ahhoz, hogy az embereket visszariassza a kinti sétáktól. Persze nem mindenkit. Akad aki, ilyenkor még az utcákat szeli. Minden lépését pár apró csepp követi, melyek egy-egy gondolatot hordoznak, s földet érve bontakoznak ki. Az apró cseppek néhol kicsike tócsát alkotnak, ami készségesen tükrözi azt a gondterhelt, tanácstalan és csalódott arcot, amiben semmi pozitív nem lelhető. Senki sem jön szembe, senki sem követi és senki sem megy mellette. Pedig most elkél a támasz.

-          Pá fater – intett apjának a 15. életévét töltögető raszta hajas korszakát élő fiú, ahogy apja elsuhant mellette és távozott a bejáraton egy visszaköszönés után.

-          Hello bátyó! – köszönt a kanapé sarkába kucorodott, vastag kis pokrócba bugyolált fiú.

-          Bill. Hát te? Mi a baj? – ült le öccse mellé és csak ekkor érezte, hogy mennyire reszket másik fele. – apa hova ment? – tette fel a kérdést, miközben öccse homlokára tette tenyerét.

-          El. Dolga van, azt mondta.

-          És itt hagyott téged betegen? Rossz rád nézni! Vettél be lázcsillapítót? Miért nincs vizes rongy a homlokodon?

-          Biztos tudta, hogy jössz – védte ki ősüket a fiatalabbik.

-          Biztos… előtte szólhatott volna, hogy ne maradj egyedül. Mi van, ha nem érkezem meg?

-          Tom! Dolga volt. Értsd meg!

-          Jah, mint az előző pár napban…

Egy nagyobb esőcsepp gazdagítja a tócsát az egyedül járkáló egyén mellett. Akárcsak, ahogy még egy csepp került abba a bizonyos pohárba.

Rémálmok kergették, torzul vetítve szeme elé a jövőjét. Látni sem akarta. Zihálva kelt fel és nézett körbe a szobában. Viszont nem tudott megnyugodni, mint más rémálom után, miután felkel és látja, hogy az nem is a valóság. Ugyanúgy rettegett az álomtól, mintha még most is folytatódna. Egy alak rajzolódott ki előtte az ajtóban. Közelebb ment és leült mellé.

-          Nyugi, csak egy álom volt. – testvére nyugtató szava hallatszott. Bill mindig is meg tudta nyugtatni, de most nem sikerült. Nem érezte azt a magabiztosságot, azt a nyugodtságot testvére hangjában, mint szokta.

-          Te is ugyanazt álmodtad igaz?

-          Nem fog megtörténni. Tudom, mire gondolsz, de látod, hogy minden rendben van. Nem lesz semmi gond.

-          Nagyon remélem…

-          Ne légy pesszimista!

Most nincs, aki helyre rázza. Magának kell felépítenie gondolatait, és dűlőre jutnia, akármily nehéz is. A következő cseppel még több gond halmozódik fel. Piros lámpa. Most a sok égi könny nagy adagban zúdul fedetlen fejére. Megáll, és utat enged ezeknek a hatásoknak, amik egyre jobban nyomják a vállát és ütögetik a fejét, hagy okozzanak fájdalmat.

-          Hova mész apa? – szegezte a kérdést Jörgnek.

-          Tanulni megyek. Itthon nagy a zaj. Tudod, hogy fontos nekem ez a vizsga, a munkám múlik rajta. Csak jót akarok nektek, de ahhoz nekem nyugodt, csendes környezet kell, hogy meg tudjam tanulni, és majd teljesíteni tudjak a vizsgán. – magyarázta mosollyal az arcán apja.

-          Megértelek és bocs a zajért… akkor jó tanulást. – pacsizott le apjával a Tom névre hallgató iker és végignézte, ahogy apja kisétál az ajtón, majd nyugodt szívvel sétált befele a házba vissza öccse felé.

-          Apa? – kérdezte a füzete felett görnyedő manga hajú fiú.

-          Elment tanulni.

-          Mint már megannyiszor, mi? Szerinted, hogy megy neki?

-          Nemtudom. Régebben tudott, itthon is tanulni, mikor kisebbek voltunk…

-          Változnak az idők, lehet mostmár nem megy neki.

-          Megint véded. – jegyezte meg epésen.

-          Mindig a rosszat látod meg a dolgokban!

-          Csak hiányzik. Egy csomó dolga van! Már alig jut ránk ideje! Baj, hogy szeretném, hogy az apánk foglalkozzon velünk?

-          Értünk dolgozik! Felnőtt ember! Akinek dolga van.

-          És gyerekei… akik számítanak rá. – ment ki, hogy az öccsével való veszekedést elkerüljék. Se a csajozás, sem a tanulás, sem a TV-ben a műsorok nem tudták lekötni.

A piros lámpa még mindig nem akaródzott zöldre váltani. Az érzés, hogy valami nagyon ránehezedik az életére, szinte szétszaggatta. Miért neki kell megküzdenie ezekkel a gondokkal, miért nem lehet minden olyan tökéletes mint régen? Egy esőcsepp, mint könnycsepp esett az arcára és száguldott végig rajta.

-          Apa! – járt fel s alá a házban Bill.

-          Épp most készül. – szólalt meg a nappaliban álló ikre.

-          Apa most ne menj el, segítened kéne. – sietett oda Bill.

-          Sajnos mennem kell, de sietek, ígérem, és utána segítek. – öltözködött Jörg.

-          De most kéne, hogy segíts! Nem ér rá! – próbálkozott tovább.

-          Nekem meg tanulnom kell most, tényleg nem érek rá fiam.

-          Apa. Miért mész el megint? Foglalkozz velünk is egy kicsit. Tanulni itt is tudsz. Segítünk abban is vagy valami, csak most ne menj el kérlek tanulni. – csatlakozott be Tom is.

-          Aranyosak vagytok srácok. Na majd jövök. – mosolygott és egy-egy atyai puszit adott iker fiai homlokára, majd távozott is felkapva aktatáskáját.

-          Már megint elment! – csattant fel tehetetlenül a fiatalabbik iker.

-          Most már neked se tetszik, ugye? – Tom.

-          Eddig sem tetszett, de most nekem is nagyon nagy szükségem lenne rá, és fontosabb neki az a vizsga ennél!

Ahogy kimondta ezeket a szavakat Bill, édesanyja keserves zokogása hallatszódott ki a konyhából.

-          Anya? – nézett ikrére Tom.

-          Igen. Megint sír.

-          Már megint mi baja lehet? – már meg is indult az idősebbik a konyhába az anyjukhoz, ikre pedig követte. – Anya, mi a baj? Miért sírsz már megint?

-          Fáj a fejem… - adta a nem éppen kielégítő választ Simone.

-          Nem hiszem el, anya, ne vezess félre, ne beszélj butaságokat! Ilyen miatt az ember nem sír folyton! Mi a baj? – kezdett kissé dühös lenni Tom.

-          Hé, Tom… - lépet mellé ikre és nézte Tom aggódó és egyben dühös és választ követelő tekintetét.

-          Tényleg csak a fejem fáj. – azt hitte ennyivel lerázhatja gyermekeit.

-          Ne akarj te is lerázni minket! Ne akarj pont most egyedül lenni, mikor legalább akarunk veletek lenni. Ha már apával nem tudunk, hát veled. Apa miatt sírsz? Folyton akkor „fáj a fejed” , mikor tanulni megy! Fogd fel, hogy csend kell neki ehhez! Értsd meg őt is, hogy értünk dolgozik, értünk gürizik folyton, értünk tanul, miattunk csinálja mindezt! – kissé megemelte a hangját. Olyan érzelmi állapotban volt, hogy úgy érezte, csak így tudja megértetni édesanyjával a dolgokat, ha kicsit erélyesebbre veszi a dolgot.

-          Hát nem érted, hogy nem tanulni megy, hanem nőzni! Fogd már fel, hogy nője van apádnak! – kelt ki magából Simone szinte zokogva.

Mindkét fiú arcára kiült a teljes döbbenet.

-          Ezt nem hiszem el! – csattant fel Bill.

-          Hogy mondhatsz ilyet apánkra? Apa tanulni megy el! Nincs semmiféle nője! Túldramatizálod, túlfantáziálod a dolgot! Ez hülyeség! Lehetetlen! Ne mondj ilyet! Ne hazudj! – emelte meg mérgesen vészesen a hangját, Tom.

Simone csak könnyeivel küszködve bólogatott, igazolva saját állítását. Egyre jobban tört össze a szíve, látva két fiának csalódottságát, fájdalmát. A telefonhoz sietett. Valakivel beszélnie kellett. – anya ne hívj fel senkit! Nem kell mindenkinek hírdetned ezt a marhaságot! Ne terjessz hülyeségeket! – kontrolálhatatlanul jöttek a szavak az idősebbik iker szájából. Egyáltalán nem válogatta meg őket. Az érzelmek és az indulatok vezérelték. Bill tanácstalan arccal, üveges tekintettel figyelte az eseményeket. Tom oldalán állt. És ő is jelezte anyjának, hogy ne telefonáljon. De Simone csak felhívta egyik ismerősüket és sírva panaszolta el férjéről a dolgokat.

-          Anya! Ne mondj butaságokat kérlek! – kérte már Bill is.

-          Ne mocskold ilyen gyalázatos baromsággal apát! – még mindig csak úgy fújtatott a dühtől Tom. Ekkor anyja a telefont, fia füléhez emelte.

-          Tom… apukád tényleg nem tanulni ment… tudom, hogy nehéz, de el kell fogadnotok… - kezdte a hang a vonal túlsó végén, de Tom nem is hallgatta tovább.

Tudta, hogy ha anyja kitalál valami ökörséget, azt tovább senkinek sem adja, viszont ezt hiába kívánta, hogy legyen hazugság, sajnos nem az volt, és ezt mi sem bizonyította jobban, hogy Simone már tovább is adta a hírt…

Megsemmisült arccal meredt maga elé. A kagylót visszaadta anyjának, ő maga pedig kifejezéstelen arccal ment ki a szobából. Bill ugyanilyen érzelmeket viselt magában. Érezte ikrének fájdalmát. Nem tudta, hogy a telefonban Tom mit hallott, nem is sejtette. Nem is kellett tudnia, hiszen mindent érzett. Tudta, hogy gond van. Tudta, hogy innentől minden más lesz. De nem mert belegondolni. Az elméje egyszerűen leblokkolt egy helyen. Nem tudott tovább lépni azon a tényen, hogy az álom valóra vált. Az apjuk olyat tett, ami megbocsáthatatlan.

A lámpa utat engedett, viszont minden lépés egyre nehezebb lett. Nem pont az út közepén kéne megállni. Valamerre menni kell, de megállni nem lehet. Még akkor sem, ha nehéz. Döntéseket kell hozni, merre is vigyen az élet tovább.

Nem mondhattak semmit. Nem engedhették, hogy kitudódjon, hogy tudják, apjuk mit is művel. Félő volt, hogy ha nekiesik a két fiú Jörgnek, akkor a férfinak már végképp nem lesz miért a családdal maradni, és hamarabb éri el azt a pontot, hogy otthagyja őket. Simone azon volt, hogy rendbe tegye a dolgot, de nem sikerült. Egyik nap haza jött egy, két napos távollét után a családfő. Alig fél napot töltött otthon, már ment is vissza, immáron magyarázat nélkül. Bill és Tom természetesen egy szót nem szóltak a dologért negatív irányban, inkább csak egy-két erőtlen szóval próbálták visszatartani apjukat. Aztán eljött a suli vége, így egy gonddal kevesebb. Fagyira hívta az ikreket apjuk és hátramentek.

-          Figyeljetek. Én el fogok menni… - kezdte Jörg.

-          Hova? – préselte ki a kérdést a fogai közül, Tom, habár egyből leesett neki, hogy ezzel az apja azt akarta mondani, hogy elhagyja őket, elköltözik. Hihetetlen fájdalom zuhant a szívére, akárcsak Billére, aki könnyeivel küszködött.

-          El… nagyon szeretlek titeket. Tudjátok ez már nem jó így, sajnos mennem kell…

-          Nem kell! Egyáltalán nem kell!

-          De… még kicsi vagy ahhoz, hogy ezt megértsd.

-          Nem vagyok kicsi! – kelt ki magából fájdalomtól csillogó szemekkel.

-          De igen, mindketten azok vagytok még ehhez. De tartjuk majd a kapcsolatot. Sokszor látjuk majd egymást. Nem lesz semmi sem másképpen. És ne felejtsétek el, hogy én titeket nem hagylak el. Tiveletek mindig ott leszek, ha kell… sose felejtsétek el, hogy nagyon szeretlek mindkettőtöket.

-          Nem fogjuk sokszor látni egymást! Főleg nem annyit, mint eddig! Nem fogom tudni megszokni, hogy nem leszel minden nap velünk! Nem vagyok hajlandó megszokni! Marhaság, hogy semmi sem lesz másképpen! Igenis minden másképpen lesz! Minden szarabb lesz, miattad! Mindent elrontasz ezzel! – nagyon mérges volt. Fiú létére nem tudta visszafojtani a könnyeit. Testvére is csak némán tátogott megtörve mellette.

A harag eléggé sokáig megmaradt a családban. A fájdalom, amit a szülők válása okozott. Az ikrek önmaguktól vették el a lehetőséget, hogy apjukkal találkozzanak. Mindketten mérgesek voltak rá és jó ideig látni sem akarták. Ott voltak egymásnak, vigasztalták egymást. Megvolt a támasz. Édesanyjuknak is nagy segítséget nyújtottak a talpra állásban.

Az életük hatalmas fordulatot vett. Egyáltalán nem volt olyan, mint régen. Az apai szigor eltűnt a házból és a két fiú kicsapongó lett. Azóta sem bocsátották meg édesapjuknak ezt a tettét.

Hol is tartunk most? Ugyanott, mint régen. A választás előtt, az út közepén. Mennyire is más, ebből a szempontból nézni a helyzetet és innen átélni, mintsem a másikból. Ő magának megbocsátana-e? Engedné-e magának, hogy a gyermekei, majd utálják, és csak havonta egyszer lássák majd? Mi romlott meg? Mi az, ami erre az útra terelte? Nem fogja engedni, hogy ezt a sorsot éljék majdan saját gyermekei. Nem engedi, hogy ennyit szenvedjenek, hogy rossz útra térjenek. Azért van, hogy segítsen nekik, hogy támogassa őket és megkönnyítse az útjukat. Nem boríthatja fel egy fellángolásért azt a rendet, azt az életet, amit eddig felépített. Az ember tanulhat más hibájából is.

Hírtelen hátat fordított az előtte lévő útnak és futólépésben rohant vissza a kiindulóponthoz. Idegesen kereste elő a lakáskulcsot és lépett aztán be a házba, ahol egy kislány és egy tizenéves fiú ment szorosan megölelni.

-          Mégsem mész a próbára papa? Ugye most már nem lesz sose ilyen hosszú próba? Ugye velünk is leszel ilyen sokat megint? – jöttek a kérdések a kis 5 éves leányzó szájából, miközben apját ölelte, aki a karjában tartotta.

-          Soha többet nem lesz ilyen próba. Itt vagyok és itt is leszek nektek örökre. – intézte a szavakat a családjához.

Ezeket egyenesen felesége könnyes szemeibe intézte, aki már szinte lemondott a család egységéről. Akinek könnyeiben saját édesanyját látta. Fájdalmat és reményt. Tanult apja hibájából. Ő nem fogja elkövetni azt, amit apja tett velük. Nem fogja engedni, hogy a saját családja ugyanazokat megtapasztalja, amiket anno ő a saját bőrén. Elfeledteti az eddigieket és visszarázza az életüket a régi kerékvágásba. Részben hálát adott Jörgnek, hogy ilyen életbe taszította őket, hiszen ez a negatív pont az, ami a helyes döntésre jutatta Tomot. Hiszen fontosabbak a családi élmények, az összetartás, a szeretet, mintsem a szétesés, és a családi drámák…

/Betty – részben megtörtént eset alapján…/