1. rész – If We Ever Meet Again

Boldogan keltem fel reggel. Minden a legnagyobb rendben zajlott az életemben, nem volt okom panaszkodni. Próbáltam nem felébreszteni a mellettem fekvő Mattet, de valamivel mindig sikerül zajt csapnom, így most is velem együtt kelt fel. Ez volt az első napom az új munkahelyemen, viszont semmit nem tudtam a munkáról. Adam, a bátyám szerezte az állást, de nem sokat árult el róla.

-      Jó légy, szívem és sok sikert mára! – mondta Matt, majd megcsókolt.

-      Köszi. Délután jövök. Vagyis jövünk. Szia. – léptem ki az ajtón.

Egy kisebb házban laktunk Mattel, kb. 2 hónapja. Elég érdekes a kapcsolatunk, de szeretem őt és csak ez számít. Nem kellett sokat várnom, mire megérkezett az én drága bátyám.

-      Szia. – szálltam be az autóba.

-      Szia. Nahát hogy lehet, hogy elkészültél időben?

-      Csak miattad.

-      Ó, ez kedves. – mosolygott.

-      És mit lehet tudni a munkámról?

-      Egy zenekar mellett fogsz dolgozni tudósítóként.

-      Ezt hogy érted?

-      Képeket csinálsz róluk, leírod, hogy milyenek bizonyos szituációkban, mi történik velük éppen, ilyesmi. Ezek aztán meg fognak jelenni. Vagy az interneten lesz egy blogod, ami róluk fog szólni vagy egy újságban fogsz kapni egy rovatot, ez még nem tisztázott. Bár a blogot valószínűbbnek tartom, mert az világszerte elérhető.

-      Nem is hangzik rosszul.

-      Ráadásul azt csinálhatod, amit szeretsz.

-      Aha. És melyik ez a zenekar?

-      Azt majd megtudod időben, de szerintem szeretni fogod őket.

-      Hát remélem.

Hamarosan egy hatalmas kapu előtt állt meg. A kert szintén nem volt kicsi és a bokroktól, fáktól alig lehetett látni a házat. Tátott szájjal szálltam ki a kocsiból. Gyönyörű, kétszintes ház előtt álltam, el sem tudtam képzelni, melyik zenekar kereshet ilyen jól.

-      Gyere, itt megyünk be. – mutatott a garázsra.

-      Rendben.

-      Úgy látom, még senki nem kelt fel. – állapította meg az üres konyhában.

Én az ajtóban álltam, így nem láthattam, ha valaki megérkezik.

-      Ó, de már itt is van a négy jómadár. Jó reggelt! – köszönt nekik Adam.

Én is mosolyogva fordultam meg, de mikor megláttam, kik állnak előttem, teljesen lefagytam. Szóval ezért titkolózott előttem Adam. Tudta, hogy ha ezt tudom, nem fogok belemenni, hogy velük dolgozzak.

-      Lia, ők itt Tom, Bill, Gustav és Georg. – mutatta be a tagokat egyesével, mintha nem ismernénk egymást. – Nem tudom, srácok, ti mennyire emlékeztek a húgomra, de ő itt Lia.

-      Sziasztok. – integettem nekik zavartan, majd Georg közelebb lépett és adott két puszit, szóval így köszöntöttem a többi tagot is, bár Tomnál egy kicsit haboztam.

-      Jól megnőttel, kislány. – nevetett Bill.

-      Igen, 8 év alatt rengeteget változik az ember. – mosolyogtam vissza rá.

-      De most komolyan. Nem is gondolnám, hogy te vagy az a kislány, aki akkor voltál. Basszus, kész nő vagy.

-      Ezt most úgy mondod, mintha nem örülnél neki.

-      Ó, szerintem örül neki. – nézett végig rajtam Georg nevetve.

-      Igen, de nem olyan értelemben, mint ahogy te érted.

-      David egy kicsit késik, de addig majd mi elszórakoztatunk. – ajánlotta fel Gustav.

-      Ó, oké.

-      Oké, srácok. Akkor szerintem én le is lépek, van egy kis dolgom, de később jövök. – búcsúzott Adam, én pedig egy könyörgő pillantást vetettem rá, de a fiúkkal hagyott.

-      Tom, nagyon csendben vagy. – vetette fel Georg.

-      Hosszú volt az éjszaka és fáradt vagyok. Ennyi. – mondta morcosan.

-      Pedig most nem is hoztál fel csajt. Vagy saját magad szórakoztattad? – nevetett Georg, ahogy a másik két srác is.

-      Nagyon vicces. Bocs, de nekem ehhez nincs hangulatom. – mondta és elment.

-      Velem van baja, ugye? – kérdeztem, miután hallottam az ajtó csapódását.

-      Nem. – Bill.

-      Dehogyis. – Gustav.

-      Szóval igen. – állapítottam meg.

-      Beszélek vele. Ne aggódj. – nyugtatott meg Bill.

-      Nem aggódok, egyszerűen csak nem akarok olyan emberrel dolgozni, aki nem tud elviselni.

-      Lehet, hogy tényleg fáradt. – vélekedett Gustav.

-      Nem. – vágta rá Bill, mire mindenki, még én is, meglepetten nézett rá. – Mármint nem hiszem.

Később megérkezett David is és körbevezetett, illetve elmondta, mi lesz pontosan a feladatom. Nem éppen az, amit Adam mondott. Kiderült, hogy az együttes ennyire nem érdekli az embereket, ezért tulajdonképpen csak ilyen asszisztensi munkákat fogok majd végezni.

Aznap azonban még csak ismerkedtünk és semmit nem kellett csinálnom. Georggal nagyon sokat nevettünk és igazán megkedveltem. Gustav szintén kedves srác volt, bár nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha tartana tőlem. Billel viszont nagyon jól kijöttünk. Rengeteget beszélgettünk és láttam rajta, hogy tényleg érdekli az, amit mondok. Tomnak egész nap színét sem láttam. Próbáltam nem gondolni rá, mert akkor biztos én is teljesen kiakadtam volna.

Este elköszöntem tőlük és Adam hazavitt.

-      Na milyen volt az első napod? – kérdezte Matt, miután megcsókolt.

-      Egész jó. – mondtam unottan.

-      A srácok azt mondták, szeretni fognak. – mondta Adam.

-      Ha nem haragszotok, én most elmennék zuhanyozni, aztán pedig lefekszem, kicsit rosszul érzem magam.

-      Azért ugye nem komoly? Kell valamiben segíteni? – Matt.

-      Nem, köszi. Megleszek. Egyetek nyugodtan vagy bármi, de én most szeretnék aludni.

-      Rendben. Reggel találkozunk. – puszilt meg Adam, mielőtt bementem volna a fürdőbe.

Megnyitottam a csapot, beálltam a zuhany alá és rögtön eleredtek a könnyeim. Nem tudtam őket visszatartani. Rosszul esett, ahogy viselkedett. Láttam a meglepődést, a csodálkozást és valami ellenszenvet a szemében. Nem akartam, hogy ez az egész felkavarjon, de mégis sikerült. 8 éve történt, nem értem, miért van még mindig ilyen hatással rám. Ráadásul én még csak 10 éves voltam, ő pedig 14. Miért érzem mégis rosszul magam? És ő egyáltalán miért viselkedett így? Sose fogom megérteni a pasik gondolkodását, ahogy ők sem a női logikát.