3. rész – Human Nature

Mire visszaértem, egy kicsit sikerült lenyugodnom. A srácok éppen szünetet tartottak. Tomot nem láttam sehol, ezért bátran mentem oda a másik három sráchoz.

-        Jó sokáig voltál. – állapította meg Georg.

-        Mivel Tomnak sikerült pont olyan lányt kiszemelnie, aki a város másik végén lakik.

-        Legközelebb szólok neki, hogy olyan csajt szedjen össze, aki közelebb lakik. – nevetett, majd meglátva dühös arckifejezésemet, elhallgatott.

-        Azt hiszem, én megyek is, megkérdezem Davidet, mit kell csinálnom. – búcsúztam.

Nyilván nem szándékosan csinálta, de David megint engem küldött fel Tomhoz, hogy most már folytatnák a munkát.

-        Gyere! – szóltam neki, mikor megláttam a konyhában üldögélve.

-        Lehetnél kedvesebb is.

-        Ahogy te is. Egyébként meg azt kapod, amit megérdemelsz.

-        Egy szavamba kerül és te nem fogsz itt dolgozni. – állt fel a helyéről.

-        Hajrá. Sok sikert hozzá. Amúgy meg szerinted nekem olyan sok kedvem van hozzád?

-        Ki vagy te, hogy így beszélj velem? Kicsit sokat képzelsz magadról.

-        És te ki vagy, hogy ártatlan lányokat erőszakolj meg?

-        Mi van?

-        Jaj, Tom. Beszéltem a tegnapi csajoddal és azt mondta erőszakoskodtál vele.

-        És? Semmi közöd hozzá. Egyébként meg utána már ő is benne volt. Nem erőszakoltam meg.

-        Csak azt nem értem, miért az ilyen hiszékeny kislányokra utazol, mikor simán megkaphatnál akárkit, aki még élvezné is a dolgot.

-        Hadd ne részletezzem, hogy ő is mennyire élvezte.

-        Hogy lehetsz ennyire érzéketlen?

-        Ti meg mit csináltok? – lépett be Bill.

-        Azt hiszi, beleszólhat az életembe. Mintha ő bármelyik ribancnál jobb lenne. – biccentett felém.

Nem bírtam tovább. A stúdió felé vettem az irányt. Kértem Davidtől pár perc szünetet. Bevonultam a fürdőbe és elsírtam magam. Hogy lehet valaki ilyen bunkó? És egyáltalán miért viselkedik velem így?

-        Lia. Bill vagyok. – hallottam egy hangot az ajtó túloldaláról.

-        Mindjárt megyek.

-        Bemehetek?

-        Gyere. – mondtam halkan, de hallhatóan.

Bejött, odasétált mellém és átölelt. Olyan jó érzés volt. Mindig kedves és figyelmes. Hogy lehet két testvér ennyire különböző? Teljesen ellentétben állnak egymással, mégis jól kijönnek és bármit megtennének a másikért.

-        Nincs semmi baj. – simogatta a hátam. – Nem úgy gondolta.

-        Bill, nekem ehhez nincs erőm. Nem tudok itt lenni minden nap, ha ő így fog viszonyulni hozzám. Már a tegnapi nap is kiakasztott, ez meg pláne.

-        Beszélek vele, de azért te is próbáld meg megérteni, hogy nehéz neki ez az időszak.

-        Milyen időszak? És ő szerinted megérti, hogy nekem is nehéz? Nem. Leszarja, hogy én mit gondolok vagy egyáltalán mit érzek.

-        Miért? Mit érzel?

-        Most? Legszívesebben pofon vágnám és elmondanék neki mindent, amit gondolok a mostani viselkedéséről. Egyszerűen utálom.

-        Oké. Nyugodj meg és majd beszélek vele. Ne aggódj. De ugye nem akarsz elmenni?

-        Nem tudom, Bill. Ezt nem fogom bírni hosszútávon.

-        Ha még egy hét múlva is rosszul érzed magad, akkor elmehetsz, de adj még egy kis időt neki. Tényleg megpróbálok beszélni vele. Rám legalább hallgat valamennyire.

-        Rendben. Köszönöm. – öleltem meg.

-        Nincs mit.

A nap további részében amolyan kisegítő munkákat kellett végeznem. Kávét, törölközőt, üdítőt hozni, kaját rendelni, leveleket szortírozni, ilyenek.

Az ellenszenvem nem csökkent Tom iránt. Akárhányszor megláttam, dühös és ingerült lettem, ilyenkor inkább nem is szóltam senkihez, nehogy megbántsak valakit.

Hazaértem és Matt megint nem talált jó hangulatban.

-        Baj van, kicsim? – fogta meg a kezem.

-        Nem, nincs semmi. – vettem ki a kezem az övéből. – Átugrok Adamhez. Jössz?

-        Nem, edzésre megyek. Mint mindig.

-        Igaz. Akkor majd este találkozunk.

-        Igen. – bólogatott.

Este hamar lefeküdtem, még mielőtt Matt hazaért volna. Mikor bejött a szobába, úgy tettem, mintha aludnék. Nem volt kedvem vele beszélni. Nem tudok hazudni, viszont elmondani sem akarom neki ezt az egészet. Ezért választottam a számomra legkönnyebb utat: kerülöm. Ezt egyébként elég nehéz megtenni egy olyan emberrel, akivel együtt élsz és akit szeretsz.

Reggel korán keltem. Még rengeteg időm volt, mégis hamar eljöttem otthonról. Melegítőben sétáltam ki a közeli parkba. Leültem az egyik padra és néztem az arra futó, bicikliző, sétáló, munkába siető embereket. Olyan nyugodtnak és elégedettnek tűntek. Biztos nekik is megvan a maguk problémája, mint mindenkinek, de ezt egy kívülálló nem tudhatja és inkább abba a tudatba ringatja magát, hogy ők boldogok és azon elmélkedik, nekik miért sikerül. Teljesen elégedett vagyok az életemmel. Persze, van néhány dolog, amit megváltoztatnék, de alapvetően szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen életem lehet. A magánéletemről viszont ez nem mondható el. Azt hiszem, sosem éreztem azt, hogy a magánéletem rendben lenne vagy hogy elégedett vagyok vele. Vagy a szerelmi életem volt olyan állapotban, ami miatt ezt gondoltam, vagy családi problémáim voltak. Ha pedig a kettő egyszerre jött…nos, akkor nem kicsit süllyedtem mélyre. Nem mutatom, de valójában elég érzelmes és érzékeny ember vagyok, aki hajlamos mindent a szívére venni, az ott gyülemlik és egyszer – mint egy hatalmas bomba – nagyot robban. A tegnapi napon elég közel voltam hozzá, hogy Tomra zúdítsak mindent. Hogy miért nem tettem? Nos, azt én sem tudom. Valószínűleg nem akartam, hogy megutáljon és hogy még rosszabb legyen a viszonyunk.

ak j��u��o&végül beadtam a derekam. Azt mondta, jöjjünk el hozzá és majd reggel hazamegyek. Eljöttünk, smároltunk meg ilyenek, de mikor az aktusra került volna a sor, haboztam. Nem akartam lefeküdni vele, aztán győzködött, egy kicsit erőszakoskodott is és végül belementem. – hajtotta le a fejét.

-        Megbántad?

-        Igen. Én nem vagyok ilyen. Ráadásul ez volt az első. – sírta el magát. – Nem így akartam elveszíteni. Nem vele. Azzal akartam, aki igazán fontos nekem és akit szeretek. Nem pedig Tommal, akinek egy lány csak egy éjszakára kell.

Lehúzódtam és megálltam. Adtam neki egy zsebkendőt, próbáltam vigasztalni, nyugtatgatni, de nem nagyon sikerült. Nem is tudtam, mit mondjak.

-        Nyugodj meg. Fogsz találni egy olyan pasit, akinek fontos vagy és akivel szerelemből fekhetsz le. Addig pedig próbáld meg elfelejteni, ha ilyen rosszul esett. Tudom, hogy nem könnyű, de idővel könnyebb lesz. Beszéld meg valakivel, akiben megbízol, akire számíthatsz és aki tud tanácsot adni vagy meg tud nyugtatni.

-        Rendben.

-        Mindjárt ott vagyunk. Mehetünk?

-        Igen.

Még szipogott, mikor megálltam a házuk előtt.

-        Köszönök szépen mindent. – mondta mielőtt még kiszállt. – Örülhetnek, hogy veled dolgozhatnak.

-        Köszi. További szép napot! – búcsúztam el tőle.

Legbelül azonban tudtam, hogy egy ilyen esemény után nem a szép lesz az a szó, ami jellemezni fogja a napja további részét. Ahogyan az enyémet sem. Egyszerre voltam megbántott, csalódott és dühös. A legrosszabb párosítás.