10. rész

- Kérem menjen ki hölgyem. -küldött ki a doki. Kimentem és azonnal felhívtam Tomot. Csörgött párszor majd Tom szólt bele álmosan.

- Igen? -hallottam meg Tom hangját.

- Tom! Gyere be! Bill állapota rosszabb lett és, és nem tudom mi történik most. -hadartam el gyorsan.

- Úristen! Rohanok. -tette le a telefont. Felhúzta a cipőjét és beüllt az autójába. Körübelül 5perc múlva Tom rontott be a kórházba és sietve felém jött. Nem szólt semmit sem, csak átölelt és sírni kezdett. Én meglepődtem hiszen, sosem láttam még sírni a nagy Tom Kaulitz-ot.

- Hé-hé...Tom, na nehogy már a nagy Tom Kaulitz sírjon egy lány előtt?! -próbáltam mosolyogni rá.

- Heh...mostmár tudom hogy Bill miért szeret téged. -törölte meg szemeit Tom.

- Bár csak tudná hogy én mit érzek. -mondtam. Egyszercsak Billt tolták ki a kórteremből, át a műtőbe. Órák teltek el, de semmit sem tudtunk meg. Időközben Tom felhívta édesanyját és ő is bejött a kórházba.

- Anya! -bújt anyja karjaiba Tom, és sírni kezdett. -Én úgy félek.

- Sssh...semmi baj nem lesz. -simogatta Tom hátátt az anyukája.

- Jó napot! Aida Zeiss vagyok. -mutatkoztam be.

- Szia! Simone Kaulitz-Trümper. -mondta mosolyogva. -Bill már sokat mesélt rólad.

- Tényleg? -kérdeztem.

- Igen. Sokkal csinosabb és szebb vagy mint ahogy azt elmesélte Bill. -ebbe a mondatába kissé belepirultam.

- Köszönöm. -mondtam. Többet nem is beszültünk, csak ülltünk egymás mellett és vártunk. 1óra múlva egy doki jött ki.

- Mi van a fiammal doktor úr? -állt fel Simone.

- Nyugodjon meg kérem. Jöhetnék számos ködös szakkifejezéssel, de hogy a lényegre térjek. Herr Kaulitz-nak belső vérzései lettek, bár a műtét jól sikerült sajnálatos módon kómába esett. -közölte e doki. Én csak visszahuppantam a székre és bámultam magam elé.

- Bemehetünk hozzá? -kérdezte Simone. mivel Tom nem tudott megszólalni.

- Természetesen bemehetnek, de Herr Kaulitz-nak pihenésre van szüksége.

- Köszönjük. -mondta Simone, majd a doki elment és miután bevittél Billt a kórterembe bementünk hozzá. Simone az ágya mellé üllt, Tom pedig mellé állt. Én csak megálltam az ajtóban hiszen itt én csak idegen vagyok. Simone kezei közé vette fia kezét, és puszilgatta ott ahol csak tudta.

- Szia kicsikém! Anya vagyok. Remélem hogy hallasz. Légy erős, és ébredj fel. -mondta Simone. Felállt Bill mellől és mellém lépett. -Kérlek vigyázz a fiamra.

- Úgy lesz. -mosolygtam rá.

- Tom, ha bármi történik hívj fel, de most haza kell mennem. Holnap bejövök hozzá. -Tom csak bólintott majd Simone elment.

- Öcsi, hallasz? Tom vagyok. Emlékszel mit mondtál nekem mikor beteg voltam? Azt mondtad hogy mi eggyek vagyunk és sosem választ szét minket semmi és senki. -gördült le egy könnycsepp Tom arcán. -Aida...megkérhetnélek valamire?

- Persze, mit szeretnél? -léptem mellé.

- Benn maradnál vele éjszaka? Holnap vátunk téged. -állt fel Tom.

- Persze. -mosolyogtam.

- Köszönöm. -ölelt meg, majd elment. Leülltem Bill mellé a székre és néztem őt.

- Jajj Bill, remélem hogy hallod amit mondok és minél hamarabb fölébredsz. -fogtam meg a kezét és óvatosan megsimogattam az arcát.- Én kis Cupidóm. -pusziltam meg az arcát. Egész éjszaka mellette voltam és szinte alig aludtam valamit. Reggel fele Tom jött be.

- Van valami változás? -csukta be maga mögött az ajtót.

- Nincs. -ráztam meg a fejem.

- Nyugodtan menj haza, itt maradok vele. -mondta Tom.

- Jó. De hívsz ha bármi van! -mondtam. Tom csak bólintottt majd én hazamentem. Otthon Leila üllt a konyhába. Ahogy meglátott felém sietett és átölelt. Én nem bírtam tovább és előtörtek azok a fránya könnyek.

- Kómába esett. -mondtam halkan.

- Úgy sajnálom, hidd el felébred. -ölelt még mindig Leila.

- Ha nem haragszol és felmegyek és alszok egyett, este pedig visszamegyek. -mondtam és felmentem a szobámba. Letusoltam majd felvettem az alvós ruhámat és bedőltem az ágyba. Rosszul aludtam hisz végig Billen járt az agyam, te tudtam hogy muszáj lesz kialudnom mert este ott kell lennem mellette. Nagy nehezen elaludtam. Álmomban Billel voltam, mosolyogva jött felém és nyújtotta a kezét. Megfogtam és átléptünk egy ajtón. Ahogy átmentünk egy réten voltunk ahol mindenki arcán ott volt a csodagörbe, a mosoly.